| A termoplasztikus kompozitok körében az egyik legtöbbet kutatott terület az önerősítéses kompozitok kérdésköre, amely anyagok fejlesztését az újrahasznosíthatóság fontossága sarkalta. Ez a kritérium a leggyakrabban alkalmazott termoplasztikus mátrixú kompozitoknál – amelyek erősítőanyaga tipikusan az üvegszál – esetében nem, vagy csak részlegesen teljesül. Az önerősítéses kompozitok esetében – amelyekben mind a mátrix, mind az erősítőszál azonos kémiai szerkezetű, de eltérő olvadáspontú polimerből van (ezáltal teljesül a megfelelő feldolgozhatóság és a szál mátrix kölcsönhatás is kiváló) – a teljes újrafeldolgozhatóság biztosítva van. Az önerősítéses kompozit erősítését az erősen orientált, nagy szilárdságú valamilyen formában előkészített (szőtt, nem szőtt) szálas anyag, mátrixát pedig az alacsonyabb olvadáspontú, gyakran fólia formátumú anyag biztosítja. A kompozit „film-stacking” módszerrel készül, amely azt jelenti, hogy az erősítő- és a mátrix rétegeket egymással váltakozóan helyezik el a kompozit lapban, ezt követően préseléssel történik az egyesítésük. Az önerősítéses kompozitok témakörében a leggyakrabban kutatott anyag a polipropilén, ezzel szemben a poliészterek anyagok esetében nagyon kevés információ áll rendelkezésre a szakirodalomban. Ez a tény nehezen magyarázható, hiszen a műanyagipar nagy mennyiségű poliészter szálat gyárt (nemcsak eredeti, hanem újrafelhasznált anyagból is!).
A TDK dolgozat célja önerősítéses poliészter kompozit kifejlesztése, amely erősítőanyaga orientált, nagy szilárdságú poliészter szál, mátrixa pedig alacsonyabb olvadáspontú polietilén-tereftalát-glikól (PETG) fólia. A kompozit előállítása során a préseléshez különböző feldolgozási hőmérsékleteken történt. Az előállított kompozit lapok statikus és dinamikus vizsgálatoknak lettek kitéve (a szakítószilárdság és dinamikus perforációs energia meghatározása céljából), a töretfelületek elemzése pedig pásztázó elektron mikroszkópos felvételek segítségével történt.
|
